Mentovics Éva: Szánkózás

Karján seprű, fején kalap.
Ki lehet e mókás alak?
Hóból van a keze, lába,
hógolyó a hasikája.

Ott álldogál az udvaron,
a csillogó fehér havon.
Ránk mosolyog, kacsint egyet.
Mintha szólna: gyorsan gyertek!

Felvenni a sapkát, sálat!
A babázás estig várhat!
Szót fogadunk, s már szaladunk,
Könyvet, babát hátrahagyunk.

Alaposan felöltözünk,
Már a kilincsen a kezünk.
Viszünk szánkót, meleg teát,
futunk is az udvaron át.

Dombok, lankák minket várnak,
örülünk a havas tájnak.
Szánkónk siklik, sebesen száll,
fürgébben, mint a kismadár.

Csúszkálunk a domboldalon,
versenyt siklunk a friss havon.
Bálint, Panna, kicsi Kató!
Szánkón repülni csuda jó!

Gyarmati Viktória: Hóember

A hóember három hatalmas hólabda.
Gömbölyítsd csak bátran,
legyen nagy pocakja!
Fehér kabátjának szénből
legyen gombja,
így sohasem fázik, nem korog a gyomra.
A fején egy régi, ütött-kopott lábos,
két szeme is szénből, nézd, sohase álmos!
Az orra répából, görbe gally a szája.
El ne olvadjak még! - csak ennyi a vágya.

Gazdag Erzsi: Hóember

Udvarunkon, ablak alatt
Álldogál egy fura alak?
Hóból van a keze, lába,
Fehér hóból a ruhája,
Hóból annak mindene,
Szénből csupán a szeme.
Vesszőseprű hóna alatt,
Feje búbján köcsögkalap.

Csukás István: Hideg szél fúj

Hideg szél fúj, hogy az ember
majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
hóembernek!

Szeme szénből, az orra meg
paprikából,
lába nincs, de minek is, ha
úgysem táncol?

Ütött-kopott rossz fazék a
tökfedője,
megbecsüli, hiszen jó lesz
még jövőre;

seprűnyél a nagyvilági
sétapálca,
el is mehetne, ha tudna
vele bálba.

Ilyen ő, az udvarunkon
nagy gavallér,
bár rajta csak ujjal rajzolt
az inggallér,

mégse fázik, mikor minden
majd megdermed,
el is mennék, ha lehetne,
hóembernek!